Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Irigyecske

2008.10.28

Csengő-bongó meseház aranyos nagy kapuja mögött, tündérpalotában élt egy
dúsgazdag kis királyfi, akinek annyi kincse volt, hogy azt sem tudta, mit
kezdjen vele. De hiába kértek tőle, mindenkinek megtagadta a
kívánságát. Morzsát sem adott a kis madárnak, garaskát sem a kéregetőnek,
pedig a tündérpalota kapuját egyre rázták!
 - Nyisd ki, nyisd ki! - hangzott könyörögve.
  - Jaj, nyitnám, nyitnám, de nem találom a zárat - felelte.
Pedig dehogy nem találta, sőt tenyerét szorította rá, nehogy valaki
bepislanthasson.
 - Engedj be, engedj be! - könyörögtek, akik kint fagyoskodtak és éheztek.
 - Szívesen engednélek, ha lehetne - válaszolta, és őrizte a kaput.......
jaj, valaki ki ne nyissa.
De csak eleinte sikerült megtévesztenie az embereket, később észrevették a
fortélyát, és mindenki elkerülte. Egyik figyelmeztette a másikat:
 - Ne menj oda, hiába kopogsz az ajtaján, csak fordulj vissza, dehogyis
ad az bárkinek.
 - Irígy, irígy! - kiáltották elkeseredve- Attól fogva így is hívták. Senki
sem ment már a közelébe. Egy nap, kint
éppen hideg, fagyos tél volt, mégis kopogás hangzott az aranykapun.
 - Ki az? - kérdezte Irígyecske.
 - Én vagyok, árva kis verebecske, fázom, éhezem. Ablakod egyik szárnyán
berepülnék, pár morzsán ellennék, amíg tart ez a nagy hideg.
 - Persze, persze, elhiszem neked - felelte Irígyecske - csakhogy befagyott
az ablaküveg, nem tudlak beereszteni.
 - Csirip, csirip........ - felelte szomorúan a kis veréb.
 - Jól van, jól van - mondta búsan és elrepült. Irígyecske megint magára
maradt. De röviddel utána ismét kopogtak az aranykapun.
 - Ki az? - kiáltott ki - Most már csak úgy zúgott a hangja a haragtól!
 - Én vagyok, szegény, eltévedt vándorlegény. Csak a konyhádba engedj be,
csak egy kis maradék étellel kínálj!
 - Engednélek, engednélek - hazudozott megint Irígyecske. - Elvesztettem az
aranykapu kulcsát, akárhogy keresem, nem találom.
Nagyot sóhajtott az eltévedt vándorlegény és tovább botorkált. Irígyecskének
 gonosz ötlete támadt. Az jutott eszébe, hogy kimegy,
vizet önt a fagyos hóra, hadd csússzon el, aki őt zavarni meri. De alig
ért ki, hangos nagy ropogás, recsegés hangzott, és becsapódott mögötte az
aranykapu! Irígyecske kint állt egy szál ruhában, hajadonfővel, és azt sem
tudta, merre menjen. Kétségbeesetten, haragosan szitkozódott,  döngetni,
verni kezdte az aranykaput. Miután látta, hogy minden hiábavaló, nem
mehet vissza, sírva nekivágott az útnak. Nagy, havas térségeken botorkált
át, jobbra, balra csúszott a lába, és úgy fázott, hogy még a foga is
vacogott belé.
 - Oh, ha csak egy kis világosságot látnék valahol! - sopánkodott.
Annyi ideje sem volt, hogy kimondja, máris úgy tűnt, hogy a
távolban világos ablakot lát. Nosza, kapkodta a lábait, el is érte
hamarosan. Megkocogtatta az ablakot. De mindjárt visszahőkölt, mert haragos
dörmögést hallott.
 - Ki zavar itt engem? Hordd el magad haszontalan, mert mindjárt hideg
vizet öntök a nyakad közé!
 - Oh, te szívtelen! - akart siránkozni, de eszébe jutott, hogy ő sem volt
különb, hát visszafojtotta könnyeit. Fagyoskodva folytatta az útját. Most
már nem csak fázott, hanem éhezett is. Másodszor is világosságot vett észre.
Odasietett, és látta, hogy vándorlegény pirítja tűzön szalonnáját. Kérlelni
kezdte:
 - Adjál nekem is pár falatot! Csak azt a pirinkó végét add, amit tán amúgy
sem eszel meg.
De a legény ridegen leintette.
 - Dehogy adom, dehogy adom, az egészet magam falom.
 - Szívtelen, önző! - akart kifakadni, de még mielőtt ajkára jött a szó,
kis madárka csiripelését hallotta feje fölött.
 - Nos, Irigyecske, hogy esik, jól esik, hogy koplalnod kell?
Nagyon elszomorodott, mert rögtön megismerte a kis verebet, sőt a
vándorlegényt is megismerte. Ugyanaz volt, akit röviddel ezelőtt ő utasított
el. Éhesen, fázósan folytatta útját, és nem mert már senkit sem
megszólítani. Csak egyszer jajdult fel, mert eszébe jutott fényes
tündérpalotája, ahol boldogan élt, és mindene megvolt.
 - Óh Istenem, hát sohasem kerülök már vissza oda?
Vékonyka, csilingelő hang felelt:
 - De igen, visszakerülhetsz, de előbb a megbánás taván kell keresztül
jutnod.
 - Hol, merre jutok oda? - akarta kérdezni, de mikor körülnézett, már
senkit sem látott.
Tanácstalanul állt egy darabig. Aztán folytatta útját, de akárhogy fázott és
éhezett, senkit sem mert már megszólítani, mert egyre fülébe csengtek a
rideg szavak:
 - Dehogy adom, dehogy adom, az egészet magam falom. És mintha a kis veréb
is egyre fülébe csiripelt volna:
 - Nos, Irígyecske, hogy esik, jól esik, hogy koplalnod kell?
Hullt, hullt a könnye. Olyan- sűrűn hullt, hogy már nem is tudta folytatni
az útját. Amint így állt, egyszerre szánakozó hangot hallott:
 - Ugyan miért sírsz olyan keservesen, Irígyecske? Bizonyára azért, mert
fázol, éhezel, és mert senki sem könyörül meg rajtad, ugye ezért?
 - Nem, nem azért sírok - tiltakozott - Hanem azért, mert eszembe jutottak
azok, akiket elűztem tündérpalotám aranykapuja elől. Csak most tudom, hogy
szegények mennyit szenvedhettek!
 - Akkor hát siess vissza, hogy jóvá tégy mindent! - hallotta az előbbi
hangot.
 - De hiszen csak a megbánás taván át juthatok vissza - felelte - és azt
sem tudom merre kell mennem.
 - Sűrű könnyzáporod képezte a megbánás tavát, tekints csak fel, gyermekem!
Már nem szólítatta Irígyecskének. És mikor felpillantott, maga előtt látta a
tündérpalotát, melynek aranyos kapuja tárva-nyitva állott. Nem is csukta be
többé soha senki előtt, és a mesék tündérpalotájában azontúl minden fázó
verebecskének és minden fáradt vándornak bőven jutott helye.