Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tündérkert Őre 2.

2008.12.01

A lány vállához egy puha orr dörgölőzött vigasztalóan. Egy aranyló és egy smaragdzöld szempár nézett farkasszemet egymással percekig. A lány hirtelen eltűnt, és csak egy aranyló szarvú hófehér ló álldogált a szökőkútnál.

A kert álladóan nyitott kapuján egy férfi lépett be. Fekete köpenyét szürkévé színezte az út pora. Meglepetten és gyanakvóan állt meg a kapuban. Az ős öreg fák lombjait hívogatóan rezgette meg a Szél, majd körbeforgatta a Vándor köpönyegét, lerázva róla a szürkeséget.

Egy virgonc gyönyörűséges egyszarvú vágtázott felé . A Vándor döbbenten meredt rá.

- Moira vagyok – hallott a lóféle felől egy hangot. Kutatva kereste a ló mögött a hang gazdáját,  de nem látott embert semerre.

- Én vagyok a kert őre, ne keress mást… csilingelte a kedves hangocska… Én vagyok az egyszarvú, akit látsz.

- A lovak nem beszélnek… gondolta a Vándor… Már nagyon fáradt vagyok.

- Gyere a szökőkúthoz, mosakodj meg, és pihenjél. A kertben nem bánthat senki. Addig maradsz, amíg szeretnél.

A Vándor azt gondolta magában, hogy most már mindegy. Biztosan elaludt az úton és most álmodik. Akkor pedig miért ne beszélhetne hozzá ez a pompázatosan ragyogó lovacska. Akkor pedig miért ne mehetne oda a szökőkúthoz, amelyben olyan frissítően csobog a víz.

A fák mintha védően borultak volna össze a feje felett, és a Szél lágy zenét muzsikált körülötte.

-Túl nagy ez a békesség… mit akarhatnak tőlem… ?

A Kút vize lágy volt és hideg. Nagyon hideg. És nagyon tiszta.

- Moira? ugye ezt a nevet mondtad? Mi ez a kert? Hol vagyok?

- Itt csak pihenned kell most. Majd később beszélünk erről.

Vándor ledőlt a fa alá. A víz valahogy lemosta róla a bizalmatlanságot. Már csak fáradtnak érezte magát. Nagyon fáradtnak.